A tanfolyamon harmadmagammal vettem részt  Steffen Müller-Behnken vezetésével. Ilyen kicsi csoportra, bevallom, nem számítottam, de szerencsére remek társaság jött össze, és mivel mindannyian más-más országból érkeztünk, így bőven volt mit megosztani egymással a saját országunkkal, szokásainkkal és persze vérbeli tanárként főleg az iskolával és a diákokkal kapcsolatban.

A kérdés, ami leginkább foglalkoztatott attól kezdve, hogy kiválasztottam a szemináriumot, hogy miért is nyelvtanárokat céloznak meg vele. Hiszen a külföldi kirándulásokon kívül nem nagyon jutott eszembe olyan budapesti helyszín, ahol a német nyelv gyakorlása felmerülhetne mint lehetőség a diákok számára. Pedig a diákok nyelvtanulásának az élményszerűségét nagyban fokozhatja az iskolán kívüli nyelvhasználati lehetőség, és én nagyon reméltem, hogy erre is kapunk tippeket. Már a kezdettől fogva erre fókuszálva vettem részt, és megnyugodva dőltem hátra már az első este, amikor részben választ is kaptam a kérdésemre. Persze sok aspektus adódott hozzá még a későbbi napokon is, és így a tanfolyam végére egészen más szemmel tekintettem az otthoni adottságokra is.

Az első nap maratoni délutánját, fél háromtól este kilencig metodikai és didaktikai alapozással töltöttük: sok információt kaptunk Steffentől, sokmindent magunk szereztünk meg idevágó didaktikai és metodikai írásokból, hogy aztán megosszuk egymással, és a lényeg, hogy mindig kapcsolódott az elmélethez kreatív páros munka is, amely során különböző helyszínlátogatások megtervezésével azonnal megpróbálhattuk alkalmazni is a megismert alapelveket.

Második napon szintén elméleti háttérrel kezdtünk, hogy aztán egy nagyon különleges múzeumban, (Militärhistorisches Museum) tapasztalhassuk meg, milyen kívülről befelé, mindenre időt hagyva, kevés dolgot, de azt közelről megvizsgálva, a nézegetésbe aktívan bevonódva részt venni egy múzeumlátogatáson. Teljes mértékben sikerült illusztrálni a délelőtt folyamán megismert metódusokat, igazán élménydús tapasztalással gazdagodtunk.

Harmadik napon a színház állt a középpontban, és hogy milyen drámapedagógiai játékokkal lehet akár nyelvtanuló csoportokat is a színjátszás eszközeit bevetve megmozgatni és idegennyelvi kommunikációra bírni, vagy csak feloldani, csapatot kovácsolni. Egy külvárosi színház drámapedagógusa dolgozott velünk egy órán keresztül, és mindannyian nagyon élveztük a foglalkozást. Nagy csokorra való játékot vihettünk haza, amik közül biztosan mindenki kipróbál néhányat nyelvórán is, olyan jó élmény volt a közös bolondozás a csapattal. Délután egy remek Woyczek-előadás koronázta meg a napot, aminek a feldolgozása másnapra maradt. 

Negyedik napon egy emlékhelyet néztünk meg, egy gyönyörű, Elba menti kisváros, Pirna egyik rémséges színhelyét: az ottani elmegyógyintézetet, amelyet a nácik egy ideig megsemmisítő helyszínként használtak. A vezetés itt is érdekes volt, de én és egy másik csoporttársam csak az első részén voltunk jelen, amely az intézet történetét mutatta be a másodikról lemondtunk, mert érzelmileg túlságosan megterhelőnek éreztük volna a gázkamrák látványát és a történtek további, részletekbe menő ismertetését. Steffen nagyon megértően viszonyult hozzánk, és a másnapi feldolgozás során fantasztikus példát láthattunk tőle arra, hogy milyen módon lehet ilyen nehéz témákról is mindenkinek a vérmérsékletét és tűréshatárát tiszteletben tartva mégiscsak beszélni.

Az utolsó napon igyekeztünk visszatekinteni ezekre a sűrű napokra, amiket roppant hasznosan töltöttünk nagyon kellemes társaságban. Drezda gyönyörű belvárosát a híres látnivalókkal magánszorgalomból lehetett felfedezni a szabadidőnkben, ami bár nem volt sok, de aki kicsit előbb érkezett vagy tovább maradt, annak nem lehetett e téren sem hiányérzete.

Minden nyelvtanárnak csak ajánlani tudom ezt a tanfolyamot, garantáltan élményekkel gazdagodva és ötletekkel felpakolva tér haza mindenki, akit Steffen avat be az iskolán kívüli tanulás lehetőségeibe, Drezda rejtett oldalait is fellebbentve a résztvevők előtt.